~ 03. Taken ~
Fejemet a hang irányába fordítottam.
- Jason bácsi? Mit keresel itt? - döbbentem le. Ott állt, talpig feketében, az éjszaka közepén, apukám öccse.
- Velünk kell jönnöd, Cintia. Itt nem biztonságos. Mindenki téged keres, és az édesapádat.
- Apámat lecsukták - minden össze folyt. Már semmit sem értek. Még is mi történik itt?
- Hát, igen, úgy volt. De kiszabadították, és mindenhol körözés indult, ellene, és ellened.
- És ellenem miért is? - kérdeztem teljesen össze zavarodva.
- Cintia, gondolkozz! Megöltél egy rendőr főkapitányt. Szerinted tétlenül fogják tűrni? - hangja egy oktávval magasabb fokra emelkedett. Ben mellettem állt, mint egy cövek. Csak nyökögött, egy értelmes mondat nem jött ki ajkain.
- Te, szóval... Cintia az unoka húgod? - és... kopp! Szerintem még Párizsban is hallották.
- Igen. És örülnék, ha máskor nem fogdosnád. Örök hálám - szólalt föl Jason bácsi, szarkasztikusan. - Cintia, gyere. Minél hamarabb el kell tűnnünk innen, nyom nélkül.
- Oké - bólintottam. Ben magával húzott. Lágy volt, s óvatos. Habár ez kicsit sem stimmelt előbbi vadságával, még is jól esett, hogy gyengéden bánik velem.
- Julianne él még? - néztem Jasonre.
- Nem - rázta meg a fejét komoran. - Megölték. A te drágalátos apád miatt - a kormányt,- mi kezében volt- úgy szorította, hogyha üvegből lenne, már rég széttörött volna. Julianne Jason "bácsi" felesége volt. Gyerekeik nem voltak, de úgy szerették egymást, hogy még a halálba is követték volna egymást.
- Értem - a hangok alig akartak ki jönni a torkomon. Ben hátul ült velem. Mereven ült mellettem, gondosan ügyelve arra, hogy még csak hozzám se érjen. Oké, Jason mondta neki, hogy ne merjen hozzám érni, de valamiért rosszul esik. De még is miért? Hisz nem is ismerem... Ez nem normális dolog.
- Megérkeztünk - szólalt meg közvetlenül a fejem mellől egy flegma hang. Aha, ja. Ben.
- Jó, de lehetnél egy kicsit kedvesebb is, Mr. "Tökéletesnekhiszemmagam" uraság. - löktem arrébb, ugyanis az egész kocsi ajtót elállta. Ajkai elnyíltak a döbbenettől, s szemei kikerekedtek. - Mi van, fáj az igazság, drágám? - vettetem még egy utolsó, gúnyos pillantást a fiúra. Elmentem mellette, s pont, hogy végig néztem volna a házon, csakhogy valami erősen megakadályozott benne. És ez nem volt más, mint Ben.
- Még egyszer így beszélsz velem, Én esküszöm, hogy... - félbe szakították.
- Ben, Cintia! Gyertek már be. Rohadt hideg van oda kinn! - hallottuk Jason egyre dühösebb hangját.
- ...remélem nem kell elmagyaráznom, hogy mi lesz. Vagy már olyan nagylány, hogy megértsd a dolgok következményét - teljesen leforráztak szavai. Ez... ez most komolyan megfenyegetett? Még is, hogy képzeli ezt?
Ajkaim elnyíltak,- pont úgy, mint az előbb neki- s úgy néztem rá, teljes döbbenettel. Az Ő ajkain gonosz mosoly játszott, s úgy távolodott tőlem, egyre közelebb a házhoz.
És Én vele éljek túl, ki tudja hány napot, évet, hónapot...
UI.: Nagyon rövid lett, tudom! De a rész, az rész. :)
- Oké - bólintottam. Ben magával húzott. Lágy volt, s óvatos. Habár ez kicsit sem stimmelt előbbi vadságával, még is jól esett, hogy gyengéden bánik velem.
- Julianne él még? - néztem Jasonre.
- Nem - rázta meg a fejét komoran. - Megölték. A te drágalátos apád miatt - a kormányt,- mi kezében volt- úgy szorította, hogyha üvegből lenne, már rég széttörött volna. Julianne Jason "bácsi" felesége volt. Gyerekeik nem voltak, de úgy szerették egymást, hogy még a halálba is követték volna egymást.
- Értem - a hangok alig akartak ki jönni a torkomon. Ben hátul ült velem. Mereven ült mellettem, gondosan ügyelve arra, hogy még csak hozzám se érjen. Oké, Jason mondta neki, hogy ne merjen hozzám érni, de valamiért rosszul esik. De még is miért? Hisz nem is ismerem... Ez nem normális dolog.
- Megérkeztünk - szólalt meg közvetlenül a fejem mellől egy flegma hang. Aha, ja. Ben.
- Jó, de lehetnél egy kicsit kedvesebb is, Mr. "Tökéletesnekhiszemmagam" uraság. - löktem arrébb, ugyanis az egész kocsi ajtót elállta. Ajkai elnyíltak a döbbenettől, s szemei kikerekedtek. - Mi van, fáj az igazság, drágám? - vettetem még egy utolsó, gúnyos pillantást a fiúra. Elmentem mellette, s pont, hogy végig néztem volna a házon, csakhogy valami erősen megakadályozott benne. És ez nem volt más, mint Ben.
- Még egyszer így beszélsz velem, Én esküszöm, hogy... - félbe szakították.
- Ben, Cintia! Gyertek már be. Rohadt hideg van oda kinn! - hallottuk Jason egyre dühösebb hangját.
- ...remélem nem kell elmagyaráznom, hogy mi lesz. Vagy már olyan nagylány, hogy megértsd a dolgok következményét - teljesen leforráztak szavai. Ez... ez most komolyan megfenyegetett? Még is, hogy képzeli ezt?
Ajkaim elnyíltak,- pont úgy, mint az előbb neki- s úgy néztem rá, teljes döbbenettel. Az Ő ajkain gonosz mosoly játszott, s úgy távolodott tőlem, egyre közelebb a házhoz.
És Én vele éljek túl, ki tudja hány napot, évet, hónapot...
UI.: Nagyon rövid lett, tudom! De a rész, az rész. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése