~ 01. Taken ~
/Cintia Stollen szemszöge/
Idegesen járkáltam föl és alá. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy megint ezt csinálta. Már megszokhattam volna, de nem bírom elviselni, hogy egyfolytában rohangálnom kell, hogy a rendőrség még véletlenül se találjon rá. Ha megtalálják, az irtó nagy gáz lenne. Még ha gyűlölöm is, amiért miatta nem volt életem, az édes apám. És akár milyen hülyén hangzik, kötelességem megmenteni.
- Szia - köszöntött egy női hang.
- Szia, Elis. Van egy kis probléma - néztem rá, amolyan "tudoood, megint az apám" fejjel, amiről egyből vette az adást.
- Most mit tegyünk? - egyre többször túrt bele, hosszú, dús, sötét barna hajába.
- Nem tudom, már vagy fél órája ezen agyalok - semmi nem jutott eszembe. Már annyiszor előfordult ilyen, hogy nem maradt ötletem. - Kikészít - nyögtem fel, s olyan durván túrtam hajamba, hogy kissé felszisszentem a fájdalomtól.
- Nyugi, Cintia. Meg csináljuk - simított végig hátamon.
- Remélem - suttogtam magam elé meredve.
- Meg van! - kiáltott fel örömében. Jelentőség teljesen néztem rá, hogy mondja már, hisz már vagy egy perce arra várok, hogy bele kezdjen a tervébe.
- Nos... Amikor apád ott ül a raktárban, a rendőrök még nem lesznek ott. Remélhetőleg - tette hozzá motyogva, habár Én még így is meghallottam - S mikor megérkeznek, mi maszkot húzunk, s betörünk a raktárba. Fegyvert fogunk a rendőrökre, akik semmit nem tudnak tenni. Apádat kirángatjuk onnan, s meg van oldva - csapta össze két kezét. Bólintottam. Ez így még sikerülhet is, gondoltam vidáman.
- Tessék - dobtam oda neki egy fekete csőfarmert, s egy fekete pólót. - Mondtam már, hogy Te vagy a legjobb magán tanárom? - vigyorogtam Elisre.
- Már vagy több százszor csajos, de Engem nem zavar - szorított magához. Imádtuk egymást. Ő volt életemben az egyetlen egy barátnőm. Vagyis a legjobb barátnőm. Mióta tanít engem, mindent vele beszélek meg. Ő meg ért és támogat. Ez a legjobb ajándék. Vagyis az egyetlen. De most másra kell koncentrálni. Hát akkor mentsük meg apámat, piszmogtam magamban. Volt nálam fegyver, általában mivel apám a bank rablásnál mindig öl, már megszoktam, hogy halottakat látok. Egyszer Én is öltem embert. Sajnos, rá voltam kényszerülve. Hátam mögé rejtettem el, imént említett tárgyamat, s kiléptünk Elissel a bejárati ajtón.
- Ez nem lesz könnyű - egyfolytában ezt az egy rohadt mondatot hajtogatta a raktárig.
- Elis - állítottam meg, s mélyen szemeibe néztem. - Ezerszer csináltam már ilyet. Nem lesz könnyű. Ha nem akarod, nem kell velem jönnöd - halkabbra vettem a stílust, ugyanis láttam a rendőrök szirénájának fényét.
- Basszus, megjöttek - suttogta elhalva.
- Gyere - húztam magammal. Felvettem maszkomat, ahogy Ő is. Majd hallottuk az ismerős mondatot: "... Le van tartóztatva". És bumm. - Most - kiáltottam. Betörtük a hátsó bejáratot. Minden rendőr felénk nézett, majd apám is, ki magában örült, vagyis inkább helyesbítve ujjongott.
- Kezeket fel - csattantam fel, mellettem Elis eléggé élvezte a helyzetet. Nem is gondoltam volna, hogy tetszene neki egy ember rablásos műbalhé.
- Hölgyem. Ne vicceljen. Hisz még csak nem is tud mivel megfenyegetni - röhögött fel a fő hadnagy, s vele együtt a többi marha is.
- De azzal igen, hogy szét lövöm a szép kis fejecskédet, ha nem adod át nekem azt a férfit - rántottam elő a fegyveremet, s a főhadnagyra, majd apámra vezettem. Mindenki ledermedt. Még Elis is. - Azt mondtam add át, különben itt döglesz meg - ordítottam rá.
- Jaj, angyalom. Képtelen lennél megölni egy embert - mutatta feje fölé a glóriát. Elegem lett. Mint tudni illik, hirtelen haragú ember vagyok. Fejére céloztam, s meghúztam a ravaszt. Elkezdődött a balhé. A főhadnagy holtan zuhant össze, a rendőrök pedig lőttek. Kirohantunk Elissel. Inkább magammal rántottam, mert annyira sokkolták szegénykémet az események, hogy teljesen megmerevedett a teste.
- A francba! Apámat elvitték - sziszegtem egy fél óra múlva, ugyanis elrejtőztünk, hogy ne találjanak ránk.
- Majd szerinted egy ekkora bűnözőt itt hagynak? - horkant fel gúnyosan Elis. Mérgesen néztem rá. Maszkunkat ledobtuk a porba, így bizonyítékuk sincs, hogy kik voltak. - Bocs. Idegesen gúnyos leszek - húzta el a száját. - Tudod mit? Én most haza megyek, szia - ölelt át, s elrohant. Köszi, Elis. Ezt még vissza kapod, fújtattam idegesen. Követve példáját, elmentem a tetthelyről. Bejárati ajtón belépve, az üres ház fogadott. Mint mindig. De most valahogy más volt a helyzet. Túl nagy volt a csönd. Elindultam a konyhába, s töltöttem egy pohár vizet, amit egyből legurítottam torkomon, majd felmenve szobámba, átvettem egy fehér farmer rövid nadrágot, s egy lila toppot. Vissza indultam a konyhába.
- Most vagy hülye vagyok vagy tényleg láttam ott valamit? - suttogtam magamban. - Tényleg nem vagyok normális - ráztam meg a fejemet. Hirtelen egy kéz nyúlt ki a semmiből, s ragadott meg. A félelemtől még a sikoly is a torkomra fagyott.
- Meg vagy bébi... - súgta egy rekedtes hang e szavakat fülembe.
